Iskolás korú gyermeket nevelő felelős gondolkodású szülők újra és újra felteszik maguknak a következő kérdéseket. Vajon jól nevelem a gyermekemet? A megfelelő iskolába járatom? Erőltessem a tanulást, a különórákat, vagy inkább hagyjam, hogy a gyerek a saját tempójában, a saját képességei szerint haladjon? Mire, milyen tudásra lesz szüksége, ha majd felnő? Mivel segíthetem őt a legjobban?

Ezekre a kérdésekre azért nem könnyű válaszolni, mert nagyon komplex, sok ismeretlen tényezőt tartalmazó problémákat jelölnek, és szülőként nem vagyunk teljesen felkészültek, hogy optimális megoldásokat találjunk. Részben azért, mert az oktatás-nevelés komoly szakmai tudást és tapasztalatot igényel, amivel mi szülők legtöbbször nem rendelkezünk. Részben pedig azért, mert sokszor saját iskolával kapcsolatos tapasztalataink, előítéleteink, megrögzöttségeink, érzelmeink foglyai vagyunk, ami nem könnyíti meg az ésszerű következtetések levonását, a jó döntések meghozatalát. Ám mégis, mi, a szülők, vagyunk elsősorban felelősek a gyermekünkért, ezért, így vagy úgy, de állást kell foglalnunk ezekben a nehéz kérdésekben.

Magam is érintett lévén, azok véleményét osztom, akik úgy vélik, hogy hagyni kell az iskolát és a tanárokat, hadd végezzék a dolgukat, de folyamatosan informálódni kell, mi történik az iskolában, milyen elvek mentén zajlik az oktatás. Együtt kell működni a tanárokkal, és el kell várni tőlük, hogy ők is együttműködjenek velünk, szülőkkel. Arra hajlok, hogy nem feltétlenül a tárgyi tudás megszerzése a leglényegesebb a gyerek számára. Természetesen nagyon fontos, hogy a gyerek elsajátítsa azt a tudás- és műveltségi bázist, amivel a közösségünk tagjává válik. Ám én ennél lényegesebbnek tartom, hogy iskolás éveik alatt a gyermekeim megkapják és kibontakoztassák azokat a kulcs készségeket és képességeket, amikkel boldogulhatnak életük során, bármit hoz is a jövő. Ilyen kompetencia például a tanulás képességének megtanulása, a gondolkodás, a kérdésfeltevés és probléma megoldás, az önállóság, a kommunikáció, az együttműködés másokkal, a tolerancia, a változás és változtatás képessége. Úgy segíthetem a legjobban ezeknek a képességeknek az elsajátítását, ha személyes példával járok elöl, amivel modellezni tudom a gyermekem számára, hogyan működik mindez a gyakorlatban. Ha például egy addig ismeretlen dologgal szembesülök, pl. egy új kütyü kerül a háztartásba, kihangosítom a gondolataimat, hangosan megfogalmazom a kérdéseimet, vizsgálgatom az eszköz működési elveit, hogy a gyerek láthassa és hallhassa, hogyan közelítsen lépésről-lépésre a megismerés, a megoldás felé. Bizonyos esetekben jobb, ha hagyjuk, hogy a gyerek maga jöjjön rá a dolgok nyitjára, ne kínáljuk fel neki azonnal a kész megoldást.

Mindezeken túl, a szülő előtt álló legnagyobb kihívás, hogy ebben tanulási-fejlődési folyamatban a gyerek adottságait és lelki alkatát figyelembe vegye. A közoktatás, bármennyire is törekszik az egyéni képességek kibontakoztatására, az egyéni fejlesztésre, mégis csak tömegoktatás, nem várható el, hogy minden gyermek, minden egyes alkati adottságát figyelembe véve végezze a munkáját. Ez a feladat ránk, szülőkre vár. Hogyan tudom kibontakoztatni a gyermekem nyelvi-kommunikációs képességeit, ha gyermek alapvetően félős, esetleg szorongásra hajlamos? Mi a jó megoldás a bevonódás, együttműködés, hozzájárulás képességének fejlesztésében, ha a gyermek visszahúzódó, introvertált? Hogyan mutassam meg pörgős, társaságkedvelő gyermekemnek az elcsendesedés, az egyedül töltött idő építő-fejlesztő hatását? Nem kell megijedni, nem olyan nehéz! Az a lényeg, hogy ismerjem a gyermekemet, értsem és érezzem az ő észjárását és érzéseit, legyen meg az a közelség közöttünk, ami alapján elfogadja tőlem, amit kínálni tudok neki. Akkor teszem a legjobb szolgálatot a gyermekemnek, ha példát mutatok, ha azt tapasztalja, hogy azokban a fent említett kulcs kompetenciákban én magam is folyamatosan fejlesztem magam. A (jó) példa ragadós!

Fábián Tamás
pszichológus