„Mindenkinek van, mindenki beszél róla, mégis kevesen veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek, mi valójában a stressz” – mondta Selye János, a stressz-elmélet megalkotója.

A stressz latin eredetű szó. Eredeti jelentése: megsérteni, bántani, szorítani. A mai napig kétféle értelemben használják, ami félreértésekre adhat okot, érdemes hát Selye János nyomán különválasztani a hatást és a következményt.

A stressznek rossz a „sajtója”. Egyre több kór hátterében fedeznek fel károsító lelki tényezőket, és rengetegszer hangzik el orvos szájából is: “éljen nyugodt, stresszmentes életet”. Pedig ez nemcsak igazságtalan, de félrevezető is, ugyanis már Selye is megkülönböztetett “jó” és “rossz” stresszt. A jót eustressznek, a károsítót distressznek nevezte el.

A „jótékony” eustressz – kihívás, késztetés. Segít abban, hogy reggelente frissen, elevenen ébredjünk, hogy napközben lelkesek, kreatívak legyünk. Segít versenyt futni, előadást tartani, még szerelmeskedni is. A stressz arra sarkall, hogy meneküljünk a tűz elől, és hogy a kitűzött határidőre elkészüljünk a munkánkkal. Azaz a stresszorokra adott élettani válasz – életfontosságú az egész emberi faj fennmaradásában.

A túlzott, mindent elborító, kontrollálhatatlan “negatív” distressz viszont felmorzsolja energiáinkat, tönkreteszi a kapcsolatainkat, aláássa az önbizalmunkat, rombolja az egészségünk. Úgy vagyunk a stresszel, mint a tűzzel: ha az ellenőrzésünk alatt tartjuk, világít, melegít, megsüti az ételünket, fűti a lakásunkat. De ha elszabadul – pusztító tűzvésszé válik.

A stressz élettana

Veszélyhelyzetekben minden szervünk működése a küzdést vagy a menekülést szolgálja. Ha békésen sétálunk, és hirtelen a kerítésnek ront egy vicsorgó kutya, felszalad a pulzusunk és a légzésszámunk, összeszorul a gyomrunk. Hasonló, ha nem is ennyire drámai (viszont tartósabb) hatást vált ki főnökünk packázása vagy anyósunk zsörtölődése is.

Vészhelyzetben a szimpatikus idegrendszer aktiválódik: felgyorsul a légzés és a szívműködés, megemelkedik a vérnyomás, fokozódik az izomfeszülés. A mellékvese nagy mennyiségű adrenalint termel, ami fokozza az izmok vérellátását, és biztosítja a szervezet megfelelő “üzemanyag ellátását”: a máj raktáraiból cukrot szabadít fel, és növeli a vércukorszintet. A mellékvese egy másik hormont, kortizolt is termel, amely támogatja és stabilizálja a szimpatikus hatásokat.

Mindezek hatására szervezetünk felkészül a veszély elhárítására. Érzékszerveink kiélesednek, gondolkodásunk kitisztul, reflexeink felgyorsulnak, izmaink erőtől duzzadnak, és elegendő cukrot, oxigént mozgósítottunk a gyors és erőteljes reakcióhoz. Minden az izomműködés – menekülés vagy küzdelem – szolgálatában áll.

Ez roppant hasznos, sőt elengedhetetlen például a nyúl számára, amikor a farkas elől menekül, vagy az ősembernek, amikor mamuttal találkozott. Ma azonban ritkábban keveredünk olyan helyzetbe, amelyben a megoldást a fizikai harc vagy a menekülés jelenti. Igaz, mi is szívesen orrba vágnánk a veszélyesen előző sofőrt, de a társadalmi játékszabályok arra rákényszerítenek, hogy uralkodjunk magunkon.

Bizonyos értelemben az ősember jobb helyzetben volt. Ha a stresszhelyzetet testi reakció, küzdés vagy menekülés követi, akkor a szervezet nem (vagy alig) károsodik. Akkor sincs baj, ha a harag, az indulat csak átmeneti, és könnyen lereagáljuk, gyorsan túltesszük rajta magunkat. Ha azonban az élettani válasznak, társadalmi következményei miatt nincs szabad tere, tartós vagy túl gyakran ismétlődik, akkor a testet érő negatív hatások halmozódnak. Ezt nevezik krónikus stressznek (vagy Selye féle distressznek), amely felborítja a hormonális egyensúlyt, és végső soron betegség kialakulásához vezet.

Stresszmentes élet nem létezik. A stressz elől nem futhatunk el – meg kell tanulnunk megbirkózni vele. Számos újabb kutatás tükrében már nyilvánvaló, hogy szinte mindenkit fenyeget. A betegség nemcsak a test problémája, hanem az egész emberé, aki egyszerre test és lélek, szellem és érzelem.

Forrás: www.korkontrolltarsasag.hu